Úticél: Bolton - A teljes novella

Sziasztok!:) Mint már említettem a WHYB? aktuális részénél pár nap múlva 1 éves lesz a blog!:)Ez alkalomból már most, kezdetét veszi az ünneplés és a meglepetések hada! Ajándékok fognak érkezni, melyek nektek szólnak, akik kitartóan velem voltatok és olvastátok az irományaimat!:) Köszönöm!:) 

Köszönöm mindazoknak, akik pipáltak és/vagy vették a fáradtságot pár sor írásához részenként vagy a novellákhoz!:) Minden alkalommal remekül estek a szavaitok és a pipáitok!:) Remélem továbbra is velem tartotok és jövőre is együtt ünnepelünk majd!:)

Elsőként tehát jöjjön, a már régen beígért "Húsvéti novellaként" futó, Bogdán Ádámos szösszenetem!:) Kissé megcsúszott a tavaszhoz képest, de szerintem most lett igazán teljes és kerek!:) (Tudom, Húsvéti meglepetésnek szántam, ám szülinapi előajándék lett belőle.:))

Jó olvasást!

Puszi, Olivia

Budapest, 2012. május eleje

Egy hosszú, szőke hajú leányzó, sietős léptekkel szelte a lépcsőfokokat, a ’Központi Egyetem’ második emelete felé. Egy színátmenetes szűk csőfarmert, egy fekete lezserebb inget és egy tornacipőt viselt, melyet egy hangsúlyosabb nyaklánccal egészített ki. A sminkjét természetesre fogta, így hangsúlyozva ki a hibátlan bőrét, a hatalmas kék szemeit és a húsos ajkait. Amint a lány felért az intézmény megfelelő emeletére, ott néhány percet szusszant, majd már nyitott is be, egy hangos kopogás kíséretében a „Nemzetközi Iroda” feliratú ajtón.

- Jó napot, Tanárnő! – köszönt illedelmesen és hangosan, a szobában helyetfoglaló idősebb nőnek.

- Jó napot, Dóra! –viszonozta a barna hajú, idősebb asszony a szívélyes üdvözlést, felpillantva az asztaláról. – A külföldön eltöltendő félév ügyében jött, igaz!? – rándult meg az arca, kissé komor színben.

- Igen, Tanárnő – bólintott egy aprót a lány. - Nos? – ült le az izgatottan, a helyiségben helyet kapó íróasztal előtt elhelyezkedő székre. – Ugye megnyertem a pályázatot? A következő, őszi-téli félévet Barcelonában tölthetem? – kavargott a csodaszép tekintet, feszülten várva a feleletre.

- Tudom, hogy maga mennyire szerette volna a következő félévét a katalán fővárosban eltölteni, ám az ösztöndíj tanács elutasította a kérelmét… – tárta szét az ápolt kezeit az idősebb nő, a sajnálkozása jeléül.

- De miért? Hiszen…- akadt el a mondata közepén Dóra, oly annyira sokkolta az új fejlemény. Szinte biztos volt a dolgába, úgy gondolta, hogy a remek tanulmányi átlaga minden bizonnyal hozzá fogja segíteni ehhez a nagyszerű lehetőséghez. Másrészről pedig azért is szimpatizált a külföldön tanulás lehetőségével,mert kezdett már nagyon elege lennie, a minden évben egyre hosszabbra és hidegebbre nyúló télből! Legalább akkor a téltábornok következő fagyos megjelenését megúszhatta volna…

- A tanács azt mondta, hogy annyi pénzből, amennyiből maga kimenne egy félévre, abból két hallgató is cserediákoskodhatna különböző helyszíneken, teljes ellátással – ismertette az ösztöndíj bizottság állásfoglalását a tanárnő.

- Hiszen, most is kint van két tanuló Barcelonában az intézményből! – értetlenkedett a „döntés” hallatán a fiatalabbik.

- Sajnálom, de az egyetem minden félévben egyre kevesebb pénzt kap a programra– gesztikulált a barna hajú asszony, mivel a tanács álláspontját nem tudta megvétózni, hiába szerette volna.

- Értem… – bólintott Dóra, a beleegyezése jeléül, ám belül végtelenül feldúlt és csalódott volt. – Akkor most hogyan tovább? – sóhajtott, ugyanis annyira beleélte már magát az utazás tényébe.

- Ne aggódjon, hamar orvosoljuk ezt az apró problémát! – intette nyugalomra a gesztusaival is, a vele szemben ülő fiatal lányt az idősebbik. – Ugyanis én, nagyon szeretném, ha egy ilyen kreatív és tehetséges hallgató külföldön is szerencsét próbálhatna és tapasztalhatna – magyarázott hevesen a tanárnő. – Képzelje, már egy tökéletes megoldás is az eszembe jutott! – tette a mutatóujját a halántékára, jelentőséget adva a szavainak.

2012. szeptember vége

Egy hosszú, szőke hajú leányzó sétálgatott ráérősen, egy angliai kisváros díszes főutcáján. A kezein vastag, barna kesztyűt, a fején olíva színű kötött sapkát, a nyakán pedig kétszer körültekert mintás sálat viselt, melyek tökéletesen passzoltak a mustársárga télikabátja színvilágához. Ugyan az időjárás még csak őszies volt, ám egy olyan embernek, aki nehezen tolerálja a hideget és a csapadékot, még az átlagosnál enyhébb brit ősz is elviselhetetlen perceket okozott. Ezzel Dóra is így volt, hiszen nagyon nehezen tolerálta a szeles és esős időjárást. Már előre félt az elkövetkezendő fagyos téltől. – Hogy találhatta ki ezt nekem a tanárnő!? – bosszankodott, noha örült legalább a lehetőségnek, hogy cserediákoskodhat.

A kisváros utcáin viszont, a törzsgyökeres Boltoniak alig voltak hajlandóak egy vastagabb pulcsit is magukra kapni. A lakók szerint ez az egyik legenyhébb ősz, hosszú évek óta, így nagyon remélik, hogy a tél sem lesz olyan szokásosan zord…

Miután a leányzó megunta az arcába szitáló nyirkos esőt, az első útjába kerülő pubba betért. A hangulatos étteremmel egybekötött kocsmában azonnal megcsapta őt a kellemes meleg, így sietősen elkezdte magáról lebontani a téli hacukáját, miután egy üres asztalnál helyet foglalt.

Amint kényelmesen elhelyezkedett és a magával hordozott laptopját az asztalra tette, egy pincér jelent meg az asztalánál.

- Mit hozhatok? – kérdezte egyből és dallamosan a negyvenes évei végén járó férfi.

- Valami jó meleget szeretnék! – közölte azonnal a pincérrel Dóra, figyelve a kiejtésére.

- Hiszen ma nincs is olyan hideg, mint amennyire lenni szokott ilyenkor – értetlenkedve rázta a fejét a felszolgáló. – Az akcentusából és a haja színéből ítélve nem jöhetett valamelyik mediterrán országból – pillogott a lányra, bőszen folytatva.

- Egy meleg zöldséglevest szeretnék elsőkörben! – nézett színlelt nyugalommal a férfira, a leányzó.

- Oké, máris hozom – vont vállat a pincér, majd sarkon fordult és elindult a konyha felé. Megszokta már, ha néhanapján az átlagnál kissé undokabbak a vendégek.

Miután megkapta a levesét, és leadta a következő rendelését Dóra, már kissé jobb kedvben látta a világot és a környezetét. A pub, ahova sikerült beülnie elég modern berendezéssel rendelkezett, ám mégis valahogy árasztotta magából azt, a hamísítatlan vidéki légkört. A hatalmas fával burkolt pultnál, már most kora délután elég sokan ültek és iszogattak…

- Hahó csajszi! – jelent meg egy felugró ablak, az egyik közösségi portál felületén.

- Szia, Rita! Végre! – gépelte a lány, az egyik legjobb barátnőjének.

- Mi a helyzet, ott Angliában? Esik mi? És mindenki teázik… - jelent meg az aktuális üzenet Dóra beszélgetőpanelében.

- Hideg van, esik és mindenki azon örömködik, hogy mennyire enyhe a mostani ősz…

- Gondolom, mennyire lehet az…

- Én csak teljesen beöltözve merészkedek ki az utcára, ezek meg alig vesznek fel egy vastagabb pullovert – csak, hogy stílusos legyek - XD – pötyögte Dóra

- XD Az angolok már csak ilyenek! Amúgy érted teljesen, amit mondanak? – érdeklődött Rita.

- Ha nagyon koncentrálok, akkor igen, ám volt már rá példa, hogy négyszer megismételtettem valamit…

- Ne aggódj! Hiszen még csak pár napja vagy kint! Idővel jobb lesz minden! – biztatta Budapestről, a Boltonban állomásozó barátnőjét Rita.

- Remélem!:) Legalább nem a cockneyt beszélik! Az lenne csak a kihívás… - írta  a szőkeség.

- Azt biztos, bár Londonban több szórakozási lehetőséged lenne…Tényleg, pontosan mi van Boltonban az egyetemen kívül? – kíváncsiskodott Rita.

- Semmi…ja nem is ^^…van egy focicsapatuk tudtommal…

- Melyik angol városnak, sőt falunak nincs? – epéskedett, a Budapesten lévő leányzó, majd beütötte, a világ egyik legnagyobb keresőóriásába a Bolton és a ’football club’ kulcsszavakat.

- Igaz… :D – vigyorodott el élőben is Dóra.

- Hogy néztél te utána, annak a városnak, ahol az elkövetkezendő hónapjaidat tölteni fogod? – írta szemöldök ráncigálva Rita.

- Elhiheted, hogy próbálkoztam egy ideig, ám hamar meguntam, így elhatároztam, hogy majd a terepen felfedezem! – gépelte lázasan a szőke hajú lány.

- Nos, szóval visszatérve: Bolton Wanderers a nevük, és nocsak, nocsak…

- Minek a neve Bolton Wanderers? – húzta fel a homlokát billentyűzés közben Dóra.

- A városka focicsapatának! Szóval, képzeld…

- Hmm…szuper… - „lelkesedett” a külföldön tartózkodó leányzó.

- Van a csapatnak egy magyar tagja! – csillant fel Rita tekintete, meglátva a játékos képét.

- Ez tök jó, de ezzel most mégis mit kezdjek… - gépelte be a szőke lány, a barátnőjének.

- Itt van: 25 éves, profi hálóőr… - linkelt be egy internetes portált Rita, amely a focistáról tartalmazott néhány információt.

- Nem szeretem a sportolókat! Bár elég magasnak és izmosnak tűnik…- írta, miután lecsekkolt pár képet a világ keresőóriásában.

- Szerintem szép példány, netán ha véletlenül összefutnál vele, add meg neki a számomat! – pötyögte Rita a barátnőjének.

- Mindenképpen, tuti biztos, hogy összefutunk! – írta le szemforgatva Dóra, hiszen nem látta nagy esélyét, hogy véletlenül összefusson a focistával. Igaz nem volt valami nagyméretű Bolton, ám azért egy közepes magyar városnak tökéletesen megfelelt.

- Sosem tudhatod…

- Ez így van, de…- állt meg a gépelésben a leányzó. Nem akart hinni a szemeinek, amire az előbb a legkisebb esélyt látta, most beteljesülni látszik…

*

Három magas és atletikus alak közeledett a Bolton városközpontjában lévő BW Pub bejárata felé. A kocsmával egybekötött étterem már messziről hirdette, hogy bizony a város focicsapatának hivatalos „találkozóhelye”. A pub neve is utalt rá, ám a kétséget, végképp az épület homlokzatán elterülő óriási csapatcímer oszlatta el. Hovatovább, a helyet belülről is, ezernyi ereklye, fotó és mez díszítette. 

A három alak kedélyesen beszélgetve lépett be a pubba, ahol első útjuk a hosszú, fával burkolt pult felé vezetett. Ott, üdvözölték a hely tulajdonosát és a csaposát egyben.

- Srácok! – nézett vigyorogva a pultos, az érkezőkre. – Hogy, hogy ilyen korán? Nem edzésen kéne még lennetek?

- A Mesternek pont ma szállították be a feleségét a szülőszobára, így egy hatalmas mosollyal a képén elrohant, minket pedig előbb elengedett – válaszolt ritmusosan Matt Mills, a Wanderers egyik védője.

- Kíváncsi leszek, hogy az első átvirrasztott éjszaka után, mennyi fog megmaradni ebből a földöntúli vigyorból…- károgott Craig Davies a csapat csatára. A harmadik sportolót a telefonja csörgése akadályozta meg abban, hogy valami érdemlegeset hozzátegyen az elhangzottakhoz. 

- Elnézést, mindjárt visszajövök! – pillantott a focista, a készüléke kijelzőjére. – Ezt odatennétek az asztalunkhoz? – nyújtotta oda a haverjainak és egyben csapattársainak a címeres edzőtáskáját. A bajtársai erre csak bólogattak, majd átvették tőle a megpakolt táskát, így a labdarúgó sietve kimehetett a pub elé fogadni a hívást.

- Bocsi srácok! Az asztalotok foglalt! Ha tudtam volna, hogy előbb jöttök, akkor megkérhettem volna a vendéget, de így…- tárta szét a kezeit a tulajdonos, a maradék sportolóra szegezve a tekintetét.

- Addig itt maradunk a pultnál, míg felszabadul – legyintett félvállról Matt.

- Az a kislány, már másfél órája ott ücsörög, szóval nem fog egyhamar sátrat bontani! Azonban rendesen fogyaszt, szóval egy panaszos szavam nem lehet rá – gesztikulált a negyvenes évei végén járó férfi. - A ti ’egy sörötöket’ már rég lekörözte, így jobban jár vele az üzlet! – csipkelődött a sportolókkal.

- Ha meg többet innánk John, akkor a rossz teljesítményünk lenne a gond…- dőlt előre a pultra, a tulajdonosra fintorogva Craig.

- Egyébként milyen kislányról beszélsz, John? – húzta fel a homlokáig a szemöldökét, a szőke védő, Matt.

- Ott ül a helyeteken, szőke haja van…- mutogatott az asztal irányába a férfi.

- Én csak egy igazán szép nőt látok ott ülni, Craig? – pillantott oldalvást a csapatársára a védő.

- Tyűha…- harapta be a dús ajkait a fekete bőrű férfi, egy fejbiccentéssel kísérve. – Nem kell elmennie, majd mi csatlakozunk hozzá! – indult meg magabiztosan a csatár, az asztal irányába.

- Hééé, fiúk! Vigyázzatok vele! Nem valami barátkozós külföldi…- mondta a két sportoló után, felemelve a hangját, hátha meghallják.

*

A pub bejárata előtt, egy magas és vörös hajú sportoló telefonált izgatottan, a mondatait hatalmas gesztusokkal kísérve. A focit szerető járókelők ismerhették ezt az alakot, ugyanis a Wanderers első számú kapusa volt az, Bogdán Ádám.

- Nagyon hiányoztok már! – mondta a készülékbe Ádám. – Élvezem, hogy itt focizhatok, ám most nagyon rám jött a honvágy […] Igen, messze még a karácsony, annál előbb nem tudok haza utazni, a csapatnak szüksége van rám! - nézett befelé, a pub ablakain keresztül, a csapattársait keresve a szokásos asztalnál. – Ki az mellettük? – gondolta kíváncsian, ugyanis egy angyalarcú lányhoz csatlakoztak a bajtársai. – Csodaszép…

*

- Mit de? – gépelte le már másodjára Rita Dórának, mert több perce nem folytatta a mondatát.

- Ezt nem hiszem el! – tért észhez a közösségi portál csilingelésétől a leányzó. - Ilyen nem létezik, hogy pont abba a pubba sétáljak be, ahova ő is… - kezdte el tüzetesebben vizsgálni a helyiséget a szemeivel Dóra. Eddig csak a szépen kimunkált bárpultra fordított nagyobb figyelmet, a falak és a vitrin elkerülték azt. Azonban, ahogy jobban megnézte a falakon lévő mezeket, a vitrinben lévő serlegeket és az aláírt képeket, bizony megvilágosult előtte, hogy az oroszlán barlangjába sikerült besétálnia. A magyar srác pedig tényleg itt volt személyesen, nem csak a képzelete szórakozott vele…

- Hahó! Itt vagy még Dóra? – üzent Rita megint.

- Besétáltam a Bolton Wanderers hivatalos rajongói pubjába…- gépelte  tágra nyílt szemekkel, még mindig a meglepődéstől sokkosan.

- Csak szívatsz, mint szoktál…:P – pötyögte a Budapesten tartózkodó lány. 

- Nem, komolyan! – írta fénysebességgel a szőke hajú leányzó. A magyar focista az előbb sétált be az ajtón két másik sportolóval együtt! Ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ki is ment…

- Tudom, hogy csak csőbe akarsz húzni! :D – kuncogott tovább Rita, mert átlátott a barátnője mesterkedésén.

- Na ne…- írta be a szavakat Dóra, amilyen gyorsan csak tudta, ugyanis két alak felé tartott.

- Mi van most mégis? Mit ne?

- Idejönnek…

- Kik? Dóra, most mi van? – értetlenkedett Rita, a laptopja előtt ülve.

- Hello! Csatlakozhatunk a haverommal? – kérdezte dallamosan, egy magas, barna bőrű férfi a szőke leányzótól.

- Tessék? – vágta rá egyből Dóra, farkasszemet nézve a két „zavaróval”.

- Ide ülhetünk melléd? – próbálta másképp megfogalmazni a focista, kellően artikulálva és hangosan kiejtve a szavakat. Még szerencse, hogy John figyelmeztette őket, hogy a lány külföldi.

- Értem mit szeretnél mondani, de miért akartok pont ide ülni, mikor megannyi szabad asztal van még!? – ívelte komikus magasságokig a szépen formált szemöldökét Dóra.

- Tudod, ez a mi asztalunk igazából –kötötte az ebet a karóhoz Matt.

- Hogy micsoda? – kérdezett vissza a leányzó.

- EZ A MI ASZTALUNK – szinte üvöltött és mutogatott a szőke hajú védő, hátha így jobban megérti a lány, a mondandóját.

- Oké, oké! – kapott a füléhez Dóra. – Attól, hogy kiabálsz, nem fogom jobban megérteni! – nézett rosszallóan a sportolóra. – Szóval, miért a ti asztalotok? Netán le volt foglalva? – kíváncsiskodott, ugyanis nem szövegértési problémái voltak.

- Ez a klub focistáinak fenntartott asztal, de kérlek, ne zavartad magad! – ült le Craig, a lánnyal szemközt lévő székre, ezután a csapattársa, Matt is elhelyezkedett, Dórával szemben.

- Csodás…, de ezt a pincér, miért nem említette? – mondta a lány, a tekintetét a plafonra emelve.

- Nyugodtan válaszolj, mert amint hallom a beszélgetőpartnered ideges…- bökött Dóra laptopja felé Craig, mivel a csilingelések megsokszorozódtak, figyelmen kívül hagyva a leányzó előző mondatát.

- Majd otthon, most jobb, ha megyek! – csukta le az elektronikai készüléket a lány, majd sietősen pakolászni kezdett.

- Erre semmi szükség! – biztosította mosolyogva Matt, a távozni akaró személyt. – Egyébként honnan jöttél?

- Budapestről, Magyarországról – válaszolt automatikusan a pakolás közben Dóra, lehajtott fejjel.

- Micsoda?? – kérdezte hirtelen Craig, ledöbbent arccal. – Mi a neved?

- Srácok, hát ti? – jött egy eddig ismeretlen reszelős hang. Dóra az eddig lehorgasztott fejét, a hang irányába kapta, majd két másodperccel később tudatosult benne, hogy bizony a honfitárs labdarúgóval áll szemben.

- Adam, Adam! –szólongatta izgatottan a bajtársát, Craig. - Képzeld, ő is magyar! –mutogatott hevesen a lányra.

- Hogy hívnak? – kíváncsiskodott közbe Matt, a szőke védő. – Hahó! – emelte fel a hangját, pár pillanattal később, ugyanis a két magyar egymást méregette szótlanul. Dóra szinte megkövülve állt, azok a zöldes-barnás szemek gúzsba kötötték. Csupa melegség és erő sugárzott belőlük, amiben a lány sütkérezni szeretett volna…

Ádámot sem hagyta hidegen az előtte ácsorgó aprócska lány. A göndör szőke hajzuhatagba szívesen beletúrt volna, nem is beszélve formás idomokról, melyek sejtelmesen domborodtak a divatos ruhák alatt.

- Bogdán Ádám! – nyújtotta a férfias és erős kezét Dóra felé, amint feleszmélt, hogy hatökörként csak bámulja, a csodaszép teremtést.

- Juhász Dóra – fogadta el a hatalmas kezet, még mindig a szempár igézésében.

- Ezek után, már igazán nincs okod menni…- vigyorgott kajánul Craig, figyelve a várhatóan gyümölcsöző találkozót. – Hozok mindenkinek egy italt, a vendégeim vagytok! – pattan fel fürgén, majd sietős léptekkel John felé igyekezett, a pulthoz.

Másfél órával később a négyes, pár pohár sör és néhány kör tömény hatására már igazán felszabadult és közvetlen hangulatban társalgott. Igazság szerint néha a két honfitárs túlontúl elragadtatta magát…

- Srácok! Kérlek, olyan nyelven, hogy mi is értsük! – forgatta a szemeit fejcsóválva Matt. – Komolyan, iszonyúan frusztráló, hogy nem értem mit szövegeltek! – nyavalygott tovább a szőke hajú sportoló.

- Haver, nyugi…- lökte oldalba Craig a nyafka csapattársát, mivel végre-valahára Adam igazán érdeklődött egy nő iránt. Eddig néhány 'egyéjszakás' kalandon kívül, nem igazán ismerkedett senkivel, mivel nem tudta mennyire komolyan tervezhet itt, Boltonban. – Mi lenne, ha elmennék bulizni Liverpoolba!? – vetette fel hirtelen és jó hangosan az ötletét a csatár. 

- Ahhoz át kéne öltöznöm! – mondta máris Dóra, angolra váltva.

- Az nekünk sem ártana ...– nézett a csapattársai a magyar kapus. - Sőt, az edzőfelszerelésünket is, le kéne raknunk!

- Igaz, igaz… akkor mondjuk, te elkíséred Dórat haza, hogy ne sétálgasson egyedül ilyen későn, és, hogy átöltözhessen, majd elmentek hozzád, hogy te is felkészülhess. Mi addig ugyanezt tesszük és egy másfél óra múlva itt, a bejárat előtt találkozunk…- osztotta meg a terveit Craig hosszadalmasan, úgy, mint aki titkon forralna valamit.

Dóra végülis néhány perces győzködés után belement a dologba, hiszen mióta itt van, csak egyedül császkált és „laptopozott”. Úgy gondolta, hogy jót fog neki tenni egy kis szórakozás, hiszen a féléve még nem kezdődött el, így egy árva lelket sem ismert Boltonban.

*

- Milyen stílusú ruhát válasszak? Milyen klubba megyünk? – rohant ki már harmadjára Dóra a nappalijába, ahol a magyar légiós ücsörgött egy fehér kanapén a telefonját nyomkodva. A lány vagy húsz perce csajosabbnál, csajosabb kérdéseket feltéve randalírozott, noha maga sem értette, kinek vagy milyen alkalomból szeretne ennyire tetszeni.

- Dóra! – húzta széles mosolyra a száját, a vörös hajú sportoló. – Én biztos vagyok benne, hogy bármit veszel fel, csodásan fogsz festeni! – mondta csillogó szemekkel, a kétségbeesett arcú lánynak.

- Nektek srácoknak, olyan egyszerű dolgotok van! – tett néhány lépést a fehér ülőalkalmatosság felé a leányzó, legyintve. – Csak felkaptok egy inget és egy laza farmert, majd némi pasis illat után, minden lány a lábaitok előtt hever… - ült le a focista mellé, a heves magyarázata közepette.

- Lárifári…- forgatta viccesen a meleg tekintetét a focista. – Nektek elég egy kacér mosoly és egy pillantás, aztán minden férfi a kegyeiteket keresi…- pillantott oldalvást a mellette helyet foglaló leányzóra…

A páros jó sokáig a kanapén ülve beszélgetett, oly annyira el voltak merülve egymás társaságában, hogy nem  igazán figyelték az idő múlását. Gondolták, majd telefonálnak Craigék, hogy merre vannak…
Craignek viszont esze ágában sem volt telefonálni vagy megzavarni párost, ugyanis a terve az volt, hogy összeboronálja őket... Vagy csak elindítsa őket, azon az úton!

Ádám hirtelen egy hosszabb téma kivesézése után heves vágyat érzett, hogy megcsókolja azt az íves és duzzadó ajkat. Sosem volt egy tutyimutyi ember, így magabiztosan kinyújtotta a kezét és az ujjaival lágyan megcirógatta a lány száját. Dórát meglepetésként érte a gesztus, ám nem volt ellenére…és ami a csók után következett, az főképp nem! Mindketten élvezettel adóztak a testi gyönyöröknek, noha nem ismerték egymást régóta, csupán csak néhány órája. 

*

Az idő már télire fordult, a hó hatalmas pelyhekben hullott. 

A budapesti Liszt Ferenc repülőtér kettes termináljában már napok óta nagy nyüzsgés uralkodott, ugyanis a karácsonyi ünnepek már vészesen közel voltak. A külföldön dolgozó, vagy tanuló emberek pedig ilyentájt időzítették a hazautazásukat.

A járatokat kijelző tábla folyamatosan pörgött és váltott, jelezve a szeretteikre váróknak, hogy a repülőgépek leszálltak-e már.

A Liverpoolból érkező járat késés nélkül landolt a megtisztított kifutópályán. Az utasok nagy izgalommal szedelődzködtek és vették magukhoz a kézipoggyászaikat, hogy minél előbb találkozhassanak a rég nem látott családtagjaikkal. Egy fiatal pár is így tett, noha majdnem minden mozdulatok után egy csókot váltottak. A több, mint félnapos út alatt is folyamatosan egymás fülbe duruzsoltak és sustorogtak. Lerítt róluk, hogy igazán szerelmesek a másikba. Folyton gyengéd pillantásokkal, apró puszikkal és kedveskedő simogatásokkal illették a másikat. Noha azt a bizonyos szót, még egyikük sem mondta ki, ám két és fél hónap után még korainak tartották volna…

Most csak sütkéreztek a rózsaszín bárányfelhőkön, ahol minden boldogságból és szenvedélyből volt összegyúrva. A hirtelen jött találkozás és szenvedélyes éjszaka után rendkívüli örömökben volt részük egymás társaságában, mintha csak egymásnak lettek volna teremtve. Még szerencse, hogy az úticél Barcelonáról Boltonra módosult.

A páros kézenfogva sétált be a terminál épületébe, ahol hamar megkaparintották a bőröndjeiket. Ezek után már csak egy üvegajtó választotta le őket a Budapesten élő családjuktól.

Az üvegajtó lassan kinyílt, majd a liverpooli járat utasai elkezdtek kiszállingózni.
Két család feszülten figyelte az ajtót, mivel a rég nem látott szerettük hamarosan ismét a karjaik közt lehet.

Az idősebb nő és férfi, amint meglátta a gyermekét, gyors léptekkel felé vették az irányt.

- Kisfiam! – tárta szét a kezét, egy mélyvörös hajú nő, a gyermeke elé állva.

- Anya! Nem számítottam, hogy kijöttök elém! – lepődött meg a fiú, nem engedve el, a mellette lévő csodaszép lány kezét.

- Lányom! – furakodott oda egy szőke hajú idősebb asszony is a csoportosuláshoz. 

- Szia, mama! – villantott egy meleg mosolyt a lány, a saját édesanyjára.

- Ő itt a barátnőm, Dóra! – pillantott érzelmesen Ádám, a mellette lévő gyönyörű lányra, majd az anyukájára és a körülöttük kialakult „tömegre”.

- Mama! Ő itt a barátom Ádám! – fuvolázta az édes hangján Dóra…