Szerelem tintája – Mario Gomez novella

Sziasztok! Most egy kis "más" következik!:):) A téma marad a foci, csak egy kis kalandozást tettem Münchenbe;):) Az első novellám, amit publikálok, szóval "vigyázzatok rá"!:) Igazából, egy kreatív felvetésre írtam, ami azon nyomban megragadta a fantáziámat! Itt az ötletről bővebben. Gondoltam, ne csak Kori blogjára kerüljön fel!:)

Puszi, Olivia

A kedvenc teázómban kezdtem a reggelt, mint ahogyan majdnem minden alkalommal. A lakásom, az aprócska üzlet felett terül el, így ki sem kell lépnem az utcára a reggelimért. Csak lelépcsőzöm a belső udvarra, ahonnan be tudok surranni a helyiségbe, a személyzeti bejárón keresztül. Az ott dolgozók már megszokták, hogy ilyen módon közlekedem. A legkedvesebb törzsvendégüknek ez megengedett volt. Ma valami erős aromájú fekete teára vágytam, így a pultnál elkezdtem böngészni az italkínálatot. Egy „tanzániai csók” fantázianevű tea, rögvest meg is ragadta a figyelmemet, így a pultban álló lányhoz fordultam. Ám ott nem Lena állt, a kedvenc „reggeles” kiszolgálóm, hanem egy kissé kedvetlen és morcos nő. 

- Lena, miért nem dolgozik? – csúszott ki egyből a kérdés a számon, noha rendelni szándékoztam.

- Beteget jelentet, így ma én a helyettesítem. – válaszolta komoran a nő.

- Ó, ezt sajnálattal hallom, jobbulást kívánok neki! 

- Rendelni is szeretne, vagy Lenáról csevegünk még?- kérdezte udvariatlanul és türelmetlenül, noha egyetlen másik vendég sem állt mögöttem, a sorban.

- Egy „tanzániai csókot” szeretnék! – kérdtem egy erőltetett mosollyal az arcomon.

- Csak egy bögrével, vagy egy kancsóval? Csapvízből, vagy a tisztítottból? Kér még hozzá sütit is? – sorjázta a kérdéseit unottan.

- Persze, maga ezt nem tudhatja. – legyintettem. - Lena már ismeri a kéréseimet. Egy kancsóval, nyugodtan lehet csapvízből és egy croissanttal egyetemben. Cukrot és mézet nem kérek hozzá! – soroltam a kikötéseimet, amit az alkalmazott csak szemforgatva hallgatott. 

- Foglaljon helyet, amint elkészült, kiviszem! – vicsorgott. Nem valami vendégcsalogató kiszolgálás…

Egy, az ablaktól távol eső asztalt választottam, és oda telepedtem le. A reggelimre vagy negyed órát vártam, így volt időm gondolkodni és töprengeni. Sajnos, a múlt keserű emlékei is, hamar a szemem elé úsztak…

Egy diplomata család sarja vagyok, ami nagyok sok utazással járt. A nagykorúságom eléréséig követnem kellet az apukámat, vagyis a teljes családomat bármerre, ahova kinevezték. Természetesen ennek volt előnye is, hiszen nagyon sok kultúrát ismerhettem meg így. Viszont sosem tudtam egy helyen teljesen beilleszkedni, mert végig a fejemben volt, hogy egy idő után úgyis tovább állunk. Ezért is, mikor betöltöttem a 18. életévemet, döntöttem úgy, hogy visszaköltözöm a szülőföldemre Németországba és a szülővárosomba, Münchenbe. Itt szereztem már meg a diplomámat és itt tettem szert igaz és örökéletű barátságokra. Azóta pedig a munkában elismert és népszerű design szakember vagyok. A fő profilom mostanság a márkák arculatának megtervezése, minden tekintetben, a legapróbb részletekig. Ám ekkor felrémlett Pedro képe is. A srácé, aki miatt ma „én”, az vagyok, aki. Édesapám, a katalán fővárosban töltötte be, a német attasé szerepét, így pár esztendőig ott éltünk. Akkoriban még kis romantikus csitri voltam, tele álmokkal és vágyakkal. Pedro pedig egy nagyreménységű és jóképű focista volt, aki a Barca ifi csapatában játszott. Nem ő volt az első fiú az életemben, mégis meghatározott szerepet töltött be. Ugyanis ő volt az én első, nagybetűs szerelmem. Teljesen levett a lábamról az észbontó mosolyával. Akaratom és eszem ellenére fülig belé zúgtam, pedig tudtam, hogy hamarosan az édesapámat áthelyezik. A szívemnek azonban nem tudtam parancsolni. Az elején minden tökéletes volt köztünk, úgy alakult minden, ahogy én elképzeltem és elterveztem. Hosszú randik, flörtök,csókok és szenvedélyes éjszakák. Ám pár hónap múlva felszállt az a bizonyos rózsaszín köd és a hétköznapi, apró dolgok komolyabb hangvitelű problémákat okoztak. Ezeken keresztül már jobban ráláttam a focista igazi személyiségére. Aki, egy önző és nagyképű srác volt, mindig saját magát és az érdekeit előtérbe helyezve. Bármikor, mikor ismét összekaptunk, titkon reméltem, hogy túl tudunk lépni ezeken a jelentéktelen dolgokon, ám ez nem így történt. Majd egy ilyen veszekedésünk után, egy buliban, szemtanúja voltam, ahogy egy másik lánnyal igencsak közel kerülnek egymáshoz…

Ekkor hatalmasat csalódtam benne, hiszen teljes szívemmel szerettem őt. Kitárulkoztam előtte mind testileg, mind lelkileg.

Másnap felhívtam őt, és kerek-perec közöltem vele, hogy láttam a buliban. Majd a szívem tiltakozása ellenére szakítottam vele. Ám őt, ez nem hatotta meg, sőt kikérte magának, hogy ő akart velem előbb szakítani, ugyanis nem érez irántam semmit és nem szeretné lekötni magát. Ezzel az útjaink végérvényesen elváltak. A mai napig elkapcsolom a tévét, ha ott látom! Természetesen „örülök”, hogy sikerült a nagy álma: bejutott az igazi Barcába, de csak azért, mert nem szokásom másoknak rosszat kívánni. Pedro után jó sokáig szingli voltam, de mikor a sebeim a szívemen behegedtek, úgy döntöttem, hogy nem élhetek apácaként. Bár ezek után sosem adtam bele igazán önmagam, egyik „utána” lévő kapcsolatomba sem. És ez így volt rendjén! Nem akartam ismét, azt a fájdalmat átélni. És volt még egy szabályom: focistát még egyszer sosem fogok szeretni!

S ekkor végre megérkezett várva-várt reggelim. Falatozás közben inkább a telefonomat bújtam, mert már elegem lett a múltan kapargatásából. A barátnőm, Erika friss tweetet osztott meg, így azt, kíváncsian nyitottam meg.

Erika- The Bayern Munchen fan@ ErikaKunze

Ma végre a mellkasomra kerül a kedvencem neve! *.* Az egyik legjobb tetováló segítségével! DanielInk

Ezt meglátván, majdnem félre nyeltem a teámat. Ez őrült! – gondoltam kétségbeesetten, majd gyorsan felpattantam, rendeztem a számlámat és elindultam Daniel, az egyik legjobb haveron szalonja felé. Ő volt Németország egyik legtehetségesebb ifjú tetoválóművésze, akinél nagyon sok celeb és sportoló fordult már meg. Ezért is akarta ott megcsináltatni Erika, hátha betoppan a remélt személy. Nála nem az volt a kritérium, hogy Daniel tehetséges és jól tetovál…

Megelőzve a katasztrófát gyorsan leintettem egy taxit és bemondtam a címet. Hét perc múltán már a szalon előtt szálltam ki. Ahogy tudtam, úgy szedtem a lábaimat a magassarkúmban, ám a macskakövek kicsit megnehezítették a dolgomat. 

- Erika! Ne csináld! – téptem fel a helyiség ajtaját. - Beszéljük át! – rohantam oda hozzá, akin már a stencil is fent volt.

- Mina! Ugye milyen csodaszép! – mutatott egy csőtopban, a kulcscsontja alatti területre. Mint a tejbetök, úgy vigyorgott rám.

- Nem tetováltathatod Mario Gomez nevét a mellkasodra, amit alig tudsz majd eltakarni! – akadtam ki rá, hiszen őrültséget készült tenni. Hogy fogsz így állást kapni? – Mi lesz, ha nem lesz már a kedvenced? Mi lesz, ha eligazol a bajoroktól? – tettem fel a kérdéseimet örvénylő tekintettel.

- Ő mindig itt fog játszani, és mindig a kedvencem lesz! – mondta valami elborult állapotában.

- Értem én, hogy szereted, de ez nem a legjobb kifejezési mód rá! – gesztikuláltam hevesen. – Sosem értettem, hogy mit eszel rajta, hiszen egy beképzelt és elszállt focista. Aki alig találja meg a labdát a pályán. – illetem kritikával Gomezt, ugyanis nem voltam elégedett a teljesítményével, amit a csapatban nyújtott. - Meg különben is, egy focista, és egy csatár, mint Pedro. Ja, és ráadásul még félig spanyol is… – tettem hozzá magamban. Ez volt, az oka csupán az „ellenszenvemnek”. Annak ellenére, hogy megfogadtam, hogy távolságot tartok a játékosoktól- nem mintha sokszor találkoznék velük- a kedvenc sportom még mindig a labdarúgás volt. A kedvenc csapatom pedig a Bayern München.

- Daniel, hogy voltál képes beleegyezni ebbe? Hiszen megígérted nekem, hogy segítesz lebeszélni róla. – fordultam már a haverom felé. – Miért mész bele ilyen hülyeségekbe! – förmedtem rá.

- Igaza van! Nem kéne! – szólt bele a „beszélgetésünkbe” egy idegen hang. – Inkább valami személyeset tetováltass magadra! – folytatta a beszédet, azon karcos és szexis hangján az ismeretlen.

- Látod, még egy idegen is egyetért velem! – mutattam a hátam mögé oda, ahol gyanítottam, hogy állhat a személy. – Erika! – szólítottam meg, mert pár másodperce csak meredten bámult valamit, pontosan ott, ahonnan az előző hang is jött. Erre én is megfordultam, hogy lássam mi blokkolta így le a barátnőmet. 

Bizony, bizony…, az idegen nem más volt, mint Mario Gomez személyesen, akit az előbb csúnyán leszóltam. Ilyen az én formám! Ő csak felívelt szemöldökökkel meredt rám, egy egyszerű fehér pólót és farmert viselve. A fehér felsőjén átsejlett az izmos hasfala. Ezek után másodpercekig csak hallgatott mindenki.

- Hello! Miben segíthetek! – törte meg a kínos szituációt, Daniel.

- Egy tetoválást szeretnék átalakíttatni, vállalsz ilyesmit? – kérdezte a haveromtól barátságosan. – Persze, csak előtte látnom kell, hogy miből kéne műalkotást készítenem! – vigyorgott kisfiúsan Daniel.

- Oké! – vette le hirtelen a pólóját, majd megfordult, hogy megmutathassa a lapockáján lévő feliratot. Azóta sem tudom, hogy miként nézett ki az a felirat, ugyanis nem tudtam arra koncentrálni. Csak a formás és szálkás férfi hátra, ami kellően széles és izmos volt. Majd miután pár szót váltottak, Mario ismét felém fordult és felvette a felsőjét. Így a hasizmait és azt a szexis V alakú izmát is megcsodálhattam. Sejtelmem sincs, hogy meddig állhattunk úgy ott Erikával egyetemben, mint valami eszement, ám Gomez torokköszörülése észhez térített engem, legalábbis.

- Szóval…- szórakozottan túrtam a szőke hajamba. – Ugye, hogy rossz ötlet, ha a mellkasára tetováltatja a neved? – kérdeztem úgy, mintha az előbbi kínos események sora meg sem történt volna.

- Mi a neved? – szelte át hatalmas léptekkel a szalont, Erika felé közelítve a sportoló.

- Erika Kunze. – makogta zavarában a barátnőm. –Csinálnám velem egy képet és aláírnád a pólómat is? A francba, miért nincs nálam a mezed is, amit gyakran hordok? – hiperventilált.

- Természetesen mindent megkapsz, ha megígéred, hogy nem csináltatod meg azt a tetkót! – nézett egy kedves mosollyal a lányra. – A barátnődnek igaza van! –emelte rám a tekintetét, azokat a csodaszép kék szemeket. Nem igazán az esetem, mint férfi, de élőben olyan kisugárzása van! Helyes és férfias, mikor természetes ember módjára viselkedik és nem a pályán hisztizik. – Kérlek, csináltass valami személyesebbet, vagy bízd a mesterre a mintát! – bólintott vigyorogva Danielre. Hibátlan és észbontó mosolya megvillant, mint valami fogkrém reklámban. - De hát focista! – sivítottam magamban.

- Kérlek Erika, hallgass rá! – kapcsolódtam be én is, a barátnőm meggyőzésébe. A sportoló mellé sétáltam, hogy szembe kerülhessek a Erikával. – Ha szeretnéd, itt van egy fanshop a közelben! Elszaladjak neked venni egy mezt, hogy aláírhassa? – dobtam fel a kérdést.

- Megtennéd? – ült ki egy levakarhatatlan mosoly az arcára.

- Persze! –vigyorodtam el én is, majd a táskámat felkapva már indulni is szándékoztam. 

- Várj! Az már megszűnt! – érintette meg hirtelen a vállamat. Egyből édes bizsergés futott végig a testemen. – Itt áll a kocsim, gyorsan elviszlek a központi fanshopba! – ajánlotta fel kedvesen a csatár. 

- Miért is ne?! – egyeztem bele némi habozás után. 

- Addig kérlek, mosd le a stencilt a mellkasodról! – nézett somolyogva Erikára Mario, majd elindultunk ki a helyiségből, a labdarúgó autójához. Egy fekete BMV büszke tulajdonosa volt, ami fénysebességgel szelte München utcáit.

- Tudod, még a nevedet sem tudom! Pedig neked, már igen markáns véleményed van rólam! – nézett rám egy piros lámpánál, megtörve az addigi csendes kocsikázást.

- Wilhelmina Adler, de a Minát jobban szeretem. – fordítottam a játékos felé a tekintetemet.

- Hello, Mina! – bólintott egy aprót. – Ha megkérdezhetem, mivel sikerült nálad ilyen ellenszenvet kiváltanom? – húzta fel a szemöldökét. - Most erre mit válaszoljak? Nem szeretném a fél életemet elmesélni neki… - cikázott át az agyamon.

- Igazság szerint, nem a konkrét személyeddel van problémám…- kezdtem bele a dologba nehézkesen.

- Hanem? – állította le a járművet gyakorlottan, a bolt előtt. Nem volt messze a szalontól az üzlet, így hamar megérkeztünk. Miután kivette a kulcsot az indítóból teljes egészében felém fordult, várva a további magyarázatomat. A tágas autó egy perc alatt szűk lett és megtelt feszültséggel. Kíváncsian szuggerált, azokkal az égszínű szemeivel. 

- Hanem azzal, hogy focista vagy! – fejeztem be hirtelen és ellentmondást nem tűrően a mondatomat. Erre egy gyöngyöző kacajt kaptam válaszul. Ezen ledöbbentem! Pedro már rég kikérte volna magának, hogy én mit sértegetem…de ő nem a Spanyol.

- Ezt még sosem halottam egyetlen lánytól sem, mint negatívum! – túrt bele a hajába, a nevetés elmúltával, ám egy csibészes vigyor még mindig a szája szegletében ült. 

- Jobb, ha sietünk, azzal a mezvásárlással! Mert Erika még azt hiszi, hogy megléptél! – közöltem gyorsan, mert túlságosan is megtetszett az a mosoly. Majd már nyitottam is ki a kocsi ajtaját. Belépvén az üzletbe célirányosan a mezek felé vettem az irányt, azonban Mario hamar eltűnt mellőlem. Már csak a kasszáknál szúrtam ki, hogy a rajongókkal, meg az alkalmazottakkal cseveg és autogramot oszt nekik. Mindenkihez volt egy-két kedves szava és mosolya. 

Azonban így senki nem állt a kasszákban, akinél fizetni tudtam volna, tehát muszáj volt belerondítanom az idilli rajongótalálkozóba.

- Bocsánat, esetleg kifizethetném, amit venni szeretnék? – próbáltam udvariasan feltenni a kérdésemet, mert tudtam, hogy milyenek a rajongó lányok, akiket megfosztanak a kedvencüktől. Erikát ismertem már, mint a rossz pénzt! Ha nem lenne barátja,- akit szeret - tuti ő is kitekerné a nyakamat, hogy a kedvenc focistájával vásárolgatok. 

- Természetesen! - állt ki a sorból az éppen akkor „sorra kerülő” lány. Láttam a szemében, hogy egy kanál vízben meg tudna fojtani. – 55 Euro lesz! – vágta hozzám undokul, mikor beült a helyére és beütötte a gépébe a tételt.

- Hagyd csak! Majd én rendezem! – termett ott hirtelen Mario. – 55 Euro? Borsos az ára! – vette elő a fekete bőrtárcáját.

- Majd én! Erika mégiscsak az én barátnőm! Neked már azt is köszönöm, hogy megpróbáltad lebeszélni az őrültségéről. – néztem a focistára meggyőzően.

- Én szeretném kifizetni! – állt ellen.

- Hogy „ti” együtt vagytok? – nyílt hatalmasra a pénztáros tekintete ebben a pillanatban. Mario Gomez, egy Gomez mezt szeretne tőlem venni? Ezt nem engedhetem! Majd én állom! – osztott ki minket hirtelen a leányzó. Majd már rakta is, a zsebéből előhalászott bankókat a kasszába.

- Nem vagyunk „úgy együtt”! – kötöttem ki máris a lánynak, megelőzve a pletykákat. Ám ő rám sem hederített, hanem egy szatyorba gondosan csomagolta el a mezt, majd egy hatalmas vigyorral az arcán, pontosan Gomez kezébe adta a zacskót.

- Tudod, ezentúl veled járok vásárolni! – nevettem el magamat, a boltból kilépve. – Mond mégis mennyi ingyen dolgot szoktál, így kapni? – tettem fel csipkelődve a kérdésemet.

- A kedvenceim a sör és a kolbászárusok! Ha nyertünk, mindig egynél többet kapok náluk!- kacsintott rám.

Ezek után gyorsan visszafurikáztunk Daniel szalonjához. Az út alatt egész jól elbeszélgettünk, sőt elég sok közös dolgot fedeztem fel kettőnkben.

Miután Mario meggyőződött, hogy Erikát teljes mértékben eltántorította az ötletétől, legalábbis egyelőre, megadott neki mindent, amire vágyott. Szignózott mindenhova, majd egy tucat képet végig pózolt a lánnyal.

- Igazából tetováltatni jöttem, de majd akkor megbeszélünk egy másik időpontot. – mondta Danielnek, miután végre „végzett” Erikával.

- Rendben! Igazság szerint, most jó lenne nekem! Pont ebben a pillanatban mondták le a mait! Neked esetleg? – kérdezte a tetováló.

- Mennem kell a délutáni edzésemre. – sajnálkozott. - Majd keresni foglak mindenképpen! – bólogatott a nyomatékosítás végett. - Mina! – tévedt rám hirtelen a tekintete és meglehetősen sokat időzött rajtam. – Arra gondoltam, hogy megkérdezem, mit csinálsz ma este!? – villantotta fel a szabályos és vakítóan fehér mosolyát. A kezét pedig hanyagul zsebre vágta.

- Késő délután tárgyalásom lesz, nem tudom meddig fog elhúzódni…- próbáltam magamat kivágni, mert éreztem Gomezen, hogy szeretne tőlem valamit. Ám én nem randizom focistákkal!

- Mina, ugyan már! Az úgy sem fog eltartani 8-9ig! Utána biztosan rá fogsz érni! – csicsergett bele a barátnőm is. Tudja a múltamat, így nem igazán értettem, miért kellett megkavarnia a dolgokat.

- Akkor 9-kor, mondjuk az Arazban? Egy egész jó kis étterem, a központban. – magyarázott, közben szinte bűvölve a tekintetével. Csak úgy sütött róla, hogy nagyon szeretné, ha igent mondanék.

- Jó. Legyen. Ismerem. – mentem bele nagy nehezen. – Focista! Csatár!- üvöltötte a belső hang a fejemben. - Ismét össze akarsz törni? – találtak meg a félelmeim azon nyomban. – De nagyon helyes…- „vesztem el” a szemeiben.

*

- Lena, egy zöld és egy Earl Grey teát szeretnék! – kérdtem mosolyogva a kedvenc pultosomtól, a kedvenc teázómban, egy csodaszép reggelen. A nyár elején jártunk, a nap még csak kellemesen melegített, a madarak pedig kedvesen daloltak.

- Viszem máris! – kacsintott rám.

Köszönöm! – küldtem felé én is egy kacsintást, majd visszaindultam az asztalomhoz. Ismét az ablaktól távol esőt választottam.

- Végre itt vagy, már azt hittem, hogy utánad kell mennem és segíteni választani. – tette le az újságot az asztalra Mario, majd rám mosolygott. Attól a mosolytól a szívem megint zakatolni kezdett, ahogy ebben az elmúlt pár hónapban folyamatosan tette. Ismét szerelembe estem egy focistába, ám most jól sikerült választanom. Ő szorgalmas, alázatos és szerény sportoló, akinek aranyból van a szíve. Teljes ellentéte Pedronak. Ezért is tudta velem megszegetni az ígéretemet. Az eddig eltel időszak vele, valami csodálatos volt. Nem volt tökéletes, hiszen minden kapcsolatban vannak kisebb-nagyobb összezörrenések, de ezeket könnyedén meg tudtuk beszélni.

- Tudod, hogy nehezen határozom el magam. – csipkelődtem somolyogva.

- Tudom, szerelmem! Nekem is meg kellet dolgoznom érted. – simított végig gyengéden az arcomon, amint helyet foglaltam a szorosan mellette lévő széken.

- És nem érte meg? 

- De, nagyon is! – fogta a két keze közé az arcomat, majd egy szenvedélyes csókot adott, amibe még a lábujjam is beleborzongott.

- Itt a teátok, szerelmesek! – szakított minket félbe Lena, kuncogva.

- Köszönjük- rebbentünk szét, hirtelen.

- Szeretlek! – susogta a fülembe érzékien, közben az ujjai a nyakamat cirógatták.

- Én is téged! – néztem rá csillogó és szerelemtől ittas tekintettel. Éreztem, minket egymásnak teremtettek. Ő az én „férfim”. Csak az enyém, aki szerethetek, kényeztethetek, felvidíthatok és kitárhatom neki a lelkemet teljes egészében. Ő Mario Gomez, az én csatárom, az én focistám.