27.rész

Sziasztok!:) Nos, azt hiszem végre, tényleg készen lettem vele!:) Igazi maratoni rész lett!:) Sajnálom, hogy szinte minden határidőt, amit felállítottam a rész elkészítéséhez, nem tudtam betartani! Így alakult sajnos! Ám most, már tényleg itt van!:) Köszönöm a türelmet és a megértést! Remélem méltó lesz a 'fő szülinapi ajándék' titulushoz!(Tudom picit nagyon késve!) Igyekezetem!:) Köszönöm az előző részhez és a novellához érkező komikat!:) Mindig remekül esik, ha visszajeleztek!:) Remélem most is számíthatok rájuk/rátok!:)

Jó olvasást!

Puszi, Olivia

A méltán híres blanesi botanikus kert főépületében, hatalmas nyüzsgés uralkodott. Ezen a bábeli zűrzavaron

csak egyetlen, alacsony, gesztenyebarna hajú leányzó próbált úrrá lenni. A hosszú, földet súroló maxiszoknyája alatt, egy extra platformos magassarkú cipőt viselt, ezzel is megpróbálva kitűnni a fejetlennek látszó felfordulásban. Hiszen az emberek, csak szaladgáltak össze vissza, néha körbe-körbe és faggatták a barna hajú lányt, hogy mégis mit hova kéne vinniük vagy tenniük. 

Catalina már hónap óta becsülettel állta a sarat, ám kezdett kissé fejére nőni az egész nagyszabású esküvő. Főleg, hogy már a koszorúslányruhájában parádézott és ügyelt, a rohamosan közelgő esküvő legutolsó simításaira.

- Cat, gyere be egy picit és nézd meg Rorit! – szólalt meg Raquel a hangja, a fülében lévő headtset-en keresztül.

- Mindjárt megyek, csak még azt a csokrot eligazítom…- kapta el, az éppen, egy hatalmas virágcsokorral rohanó alkalmazott csuklóját, majd néhány szót követően elindult, a kert főépületének egyik hátulsó és hűvösebb helyiségébe. Az aprócska szobában csak nők nyüzsögtek egyetlen személy, a menyasszony körül. Az ott tartózkodó profi személyzeten kívül még Aurora keresztanyja, édesanyja és Raquel téblábolt. 

- Szerinted? – kérdezte egyből a frissen belépő Catalinát, egy hatalmas tükör előtt állva Aurora.

- Gyönyörű vagy! – lépett közelebb az egyik legjobb barátnőjéhez Cat, aki már teljes szépségében várta a ceremónia kezdetét. Egy ízlésesen tervezett törtfehér menyasszonyi ruhát viselt, hozzá illő cipővel és ékszerekkel. A ruha első látásra kissé visszafogottnak hatott, ám a hátrészén megjelenő játékosság felettébb izgalmassá tette a leendő feleség megjelenését. Rori aranyszínű tincseit egy profi fodrász tűzte egy laza kontyba, a szimmetrikus vonásokat pedig egy méltán elismert sminkes varázsolta még tökéletesebbé. – Xavi el fog ájulni tőled! – ölelte meg óvatosan Catalina a szőkeséget.

- Köszönöm! – nézett rá hálásan Rori a barátnőjére. – Köszönöm ezt az egészet! – forgatta körbe a fejét a leányzó. – Tökéletesen megszerveztél és elintéztél mindent! Igazi profi rendezvényszervező vagy, aki a szívét is beleadja a munkájába – gyűlt néhány kövér könnycsepp Aurora szemeiben.

- Ugyan, hiszen az egyik legjobb barátnőm esküvőjéről volt szó! Persze, hogy szívvel lélekkel csináltam! – mosolyodott el Catalina.

- De te mindig, az én esküvőmet tetted az első helyre, nem is foglalkozva más, egyéb megbízásaiddal – sorakoztak még jobban a cseppek, a tengerszínű szemekben. 

- Ez csak természetes, hiszen egyszer megy férjhez a barátnőm, méghozzá a legjobb emberhez! – simogatta meg a vállát Cat, Aurorának. - Nehogy elsírd itt magad, mert Alma még javíthatja ki a remekművét! – rázta meg a mutatóujját „fenyegetően” egy kacsintással karöltve.

- Köszönöm ismét! – mosolygott már Rori is, megpróbálva lecsendesíteni az érzéseit és a könnyeit. 

- Remélem, tényleg csak egyszer mész férjhez, mert én többet ezt nem vállalom el! – nevette el magát ezt követően Catalina pimaszul, a tipikus megjegyzése után. Igaz, hogy rendkívül élvezte az esküvő szervezésének minden momentumát, hiszen a rendezvényszervezés a foglalkozása és a szenvedélye, ám a végére már nagyon belefáradt. Ezek után biztosan egy jó hosszú időre visszatér a sportesemények megrendezéséhez és csak a saját meg Raquel esküvőjét fogja a kezeibe venni.

- Még mennyi időnk van? – érdeklődött Barbara, kedvesen Catalinától.

- Körülbelül tíz perc az indulásig! – nézett hirtelen az órájára Cat. – Jobb lesz, ha most egy kicsit magára hagyjuk a menyasszonyt, szerencsésebb, ha lelkileg is felkészül az egész szertartásra.

- Az most remek lenne! – nézett ismét hálásan Rori, a főszervező barátnőjére.

- Gyönyörű vagy, kicsim! Én bizton tudom, hogy nagyon boldogok lesztek egymás mellett, a legjobbat választottad! – ölelte meg Barb, a keresztlányát gondoskodóan, mielőtt távozott volna a helyiségből, elfoglalni a ceremóniára kijelölt helyét.

- Örülök, hogy tegnap túl tudtunk jutni a nézeteltéréseinken! Csodaszép vagy! – ölelte át most Marion, Aurorát. – Lehet, hogy a gondolkodásmódunk különbözik, de a szépségedet tőlem örökölted! – kacsintott. – Kívánom, hogy ne bánd meg a dolgot és legfőképp élvezd a világraszóló esküvődet! – fordult ki a francia asszony is, a kisebb szobából, a szokásos stílusában. Erre Rori csak legyintett, az anyja sajnos ilyen és ilyen is fog maradni…

- Ő még a régi, de legalább megpróbálja visszafogni magát – nyomott el egy gúnyos mosolyt Raqu. – Ne feledd miránk – intett Catre is – mindig számíthatsz! Élvezd ki a ceremónia minden csodaszép percét! – zárta a menyasszonyt a karjaiba, a leányzó. – Ahogy Barb is mondta a legjobbat választottad!

- Pontosan, ránk számíthatsz! Ám most ideje mennünk! – kezdte el kiterelni Cat, Raquelt.

- Köszönöm csajok! – gyűlt hála ismét a tekintetébe, ahogy a barátnői eltűnő alakját figyelte.

A sminkes és a fodrász még néhány gyors simítást végzett a „művén”, majd ők is távoztak a helyiségből a többi személy után.

Aurora hosszan fújta ki a használt levegőt a tüdejéből, majd az egészalakos, faragott keretű tükörbe nézett. Nagyokat sóhajtva próbálta csillapítani az izgalmát, mely a tekintetében és a vonásain is meglátszott, noha sosem volt az, az izgulós fajta. 

Ezt is az anyjától örökölte állítólag, mint az általa említett „szépségét” is… 

- Tényleg megpróbálja magát a legjobb színben feltüntetni ezekben a pillanatokban, és kicsit belátást nyertem az érzelmeibe, de a tegnap esti alakítása, az még mindig elevenen él bennem… - fűzte tovább a gondolatmenetét Aurora, az anyjával kapcsolatosan. 

*

Előző este

A szálloda dísztermében az esküvői meghívottak már bő egy órája élvezték, a finom fogásokat, az italok és a pincérek rendkívüli figyelmét a próbavacsora keretei között. A terem vibrált, szinte önálló életet élt a sok nevetéstől és párbeszédtől. A víg hangulathoz lágy dallamok adták a tökéletes aláfestést.

Aurora a keresztszüleivel, Xavival, a Hernández család többi tagjával és a barátnőivel ült egy asztalnál. A társalgás remek hangulatban folyt a közelgő nászút terveiről, mikor éles rikácsolás csapta meg a csoport fülét.

- Aurora, drágám, végre megtaláltalak! – termett ott az asztalnál Marion, csak úgy hirtelen a semmiből. Most is, mint mindig, igen kihívó ruhát viselt, hatalmas dekoltázzsal és orrfacsaró parfümfelhővel. – Képzeld, ezek a barbárok nem akartak beengedni a kísérőimmel együtt, mivel nem tudják, hogy kivel van dolguk! – affektált az idősebb nő franciául, szinte túlkiabálva a háttérzenét. 

- Madame, kérem! – rohant az asszony után két öltönyös férfi. – Igazolja magát, legyen szíves, vagy erőszakkal kell innen kivezetnünk! – mondta határozottan az egyik, kissé döcögős franciával.

- Nem fogja fel a borsó méretű agyával, hogy én, az örömanya vagyok!? Aurora Rocher-Gacilly édesanyja, Marion Rocher! – hadarta pongyolán és lekezelően, a szőke hajú asszony. – Tudom, hogy nehéz rólam elhinni, hogy van egy felnőtt korú lányom, hiszen olyan jól nézek ki! – túrt bele a hajába egy önelégült grimasszal az arcán.

- Anya! – pattant fel idegesen és feszülten Rori. Az asztaltársaságában ülők szinte megrökönyödve figyelték az eseményeket. – Uraim, majd én ezt elintézem! – nézett magabiztosan a két férfira a leányzó, spanyolra váltva.

- A hölgy itt valóban az édesanyja? – kérdezte az egyik marcona öltönyös, akit Catalina állított a terem bejárata elé, hogy megvédje a rendezvényt magánjellegét a kellemetlen betolakodóktól. – Nekünk nem szóltak, hogy még érkeznek vendégek…, főleg, hogy az örömanya!

- Igen, ő itt, sajnos tényleg az anyám! Folyton késik, még a legfontosabb alkalmakról is, ahogy a jelenlegi példa is mutatja… – tárta szét a kezeit a lány, mely megjegyzésre Marion felszisszent, noha nem beszélte jól a déli nyelvet.

- Mi az, hogy sajnos!? Örülhetnél, hogy ilyen édesanyád van! Különben is, stílusos késni!– kérte ki máris a dolgot Marion magának.

- Hölgyem, és az édesanyja két kísérővel mégis mi legyen? – vágott közbe a férfi ismét Rorit fixírozva. - Ezért sem akartuk elhinni, hogy az örömanyával beszélünk személyesen!

- Két kísérő? – nézett elsőként az öltönyösre Rori, majd megismételve azt az anyanyelvén, Marionra. - Nem úgy volt, hogy egyedül érkezel? – kérdezte gyanakodva, mert rosszat sejtett tudva az anyja botrányos szokásairól.

- Igen úgy volt, de aztán még a napokban találkoztam két huszonéves Adonisszal! Gondoltam, nekem is legyen már valami örömöm és élveztem ebben az egészben! Talán bűn, ha egy gyönyörű asszony nála jóval fiatalabb férfiakkal mutatkozik? – gesztikulált kissé színpadiasan, kifejezve a felháborodását. – Különben is, nem csak rólad kell, hogy szóljon ez a pár nap, itt a fényes Costa Braván! – tette hozzá vállvonogatva. 

- Marion, mégis ilyet hogy mondhatsz!? – pattant fel az asztaltól Barbara is, aki tökéletesen értette az előbb lezajló párbeszédet, a francia származása lévén.

- Neked ehhez semmi közöd! – tett egy elutasító kézmozdulatot Marion, Barb felé, az egykori legjobb barátnőjének. - Ott a férjed, a friss húsokat hagyd meg nekem! - közölte minősíthetetlen stílusban.

- Na, várjunk csak, ha jól értem: te két fiatalabb fiúval jöttél el a saját lányod esküvőjére, hogy ne csak ’róla

szóljon az egész ceremónia’!? – fakadt ki Aurora kissé dühösen, beleszólva a két idősebb párbeszédébe. – Nem elég, hogy késel, még jelenetet is rendezel, mellyel megalázol és lejáratsz a vendégeim és a leendő rokonaim előtt, majd közlöd velem, hogy hoztál még két vadidegen fiúcskát magaddal? – szakadt el véglegesen a cérna Rorinál. – Anya az ilyen, aki nem tud örülni a gyermeke boldogságának? – tette fel szinte kiabálva a költői kérdést, majd kirohant a teremből. –Aurora! – pattant fel máris Xavi, és a lány után iramodott.

- Gratulálok Marion! Most is sikerült megkeserítened a lányod életét! – nézett a francia honfitársára pokoli dühösen Barbara. – Remek műsort rendeztél, a fél terem rád figyelt, ahogy kívántad… - vágta a fejéhez gúnyosan.

- Marion, te nem változtál! – lépett oda a társasághoz Henry is, Rori édesapja. – Ha csak azért jöttél, hogy a gyermekünk egyik legszebb pillanatát tönkretedd, akkor már mehetsz is vissza Franciaországba! Nem engedem, hogy ilyen közjáték, holnap a ceremónián is előforduljon! Azt garantálom! – közölte nyersen a férfi, a nővel.

- Drágám, tudom, hogy csak féltékeny vagy a két fiatal pasimra! Neked csak, a csúnyácska középkorú feleséged jut minden áldott este! – forgatta a szemeit a nő. – Főleg, ha még meg is látod, hogy milyenek… - Jean, Éric gyertek már be! – kiáltott hangosan és fülsiketítően Marion, a feltehetőleg a terem bejáratánál ácsorgó „kísérőinek”. 

- Na, azt már nem! – tiltakozott máris Barbara. – Uraim, kérem, kísérjék ki a hölgyet! – nézett elszántan az eddig döbbenten ácsorgó két öltönyösre a nő.

- Pontosan uraim! – avatkozott már be a ’ főnökasszony’ is, aki elképedve figyelte csak az eseményeket, melyek több nyelven zajlottak az elmúlt pár percben.

- Mégis hogy képzelitek ezt!? – üvöltözte eltorzult arccal Marion, amint a két férfi karon ragadta és kivezette őt a teremből. A meghívottak a látott jelenettől szinte köpni-nyelni nem tudtak…, noha a kirohanást csak a közelben lévők élhették át pontosan.

Catalina ezek után sürgősen, diplomatikus sorokat mormolva kezdett cirkulálni a teremben. - Elnézést a közjátékért! Kissé problémás eset! Ígérem, holnap nem fog ilyen előfordulni – próbálta menteni a menthetőt, a főszervező. 

Aurora, a szálló hangulatos kertjében talált menedékre, hol megpróbált kissé lehiggadni. 

A szapora légzését és az ’üthetnékjét’ megpróbálta visszafogni, a gyilkos gondolatait pedig száműzni a fejéből. Az évek óta tartó Marion „kirohanásokat”eddig csak nyelte-nyelte befelé, de ez a mai megtöltötte azt a bizonyos poharat. Nem bírta tovább, hiszen ezért is költözött el Nizzából, még évekkel ezelőtt - Spanyolországba -, de az anyja még így is képes volt, a legszebb és legboldogabb pillanatokat megkeseríteni. - Legalább ezen a különleges alkalmon próbálna meg normális édesanya módon viselkedni… - csóválta a fejét, a sötét égboltra meredve. 

- Édesem! – érintette meg lágyan a vállát egy férfias kéz. – Ne foglalkozz vele! Barbara az igazi édesanyád, a tulajdon anyád helyett –nyomott egy biztató csókot, az előbb megsimított területre Xavi.

- Én eddig is tudtam, hogy milyen, gondolom neked sem okozott meglepetést, hiszen néhanapján órákig meséltem a viselt dolgairól. Mégpedig azzal a céllal, hogy meggyőzzelek, ne hívjuk meg vendégségbe, hiába szeretné a családod mindennél jobban megismerni. Csak anyukád mit fog gondolni…

- Ne aggódj, a Mamá ugyan annyira szeret téged, mint ezelőtt, a kis intermezzo előtt! – próbálta nyugtatni a focista, a menyasszonyát.

- Az emberek mindig az első benyomás alapján ítélnek, ez anyukádnál is így van, sőt a többi vendégünknél is. Ám legalább már az édesanyád is beláthatja, hogy miért tiltakoztam olyan hevesen az ellen, hogy meghívja Mariont… 

- Szerelmem, ne foglalkozz azzal, hogy mások mit gondolnak! Még a Mamá véleményével se! Tudom, hogy azért teszed, mert teljes mértékben be akarsz simulni a családunkba, de már feleslegen teszed! Már réges-rég el vagy fogadva úgy, ahogy vagy! – győzködte a labdarúgó a csodásan szép párját. 

- Ezt jó tudni…- szaladt mosolyra elsőként, ezekben a percekben Rori arca. – Tudod, ezek után jobb lesz, ha minden kapcsolatot megszakítok vele – célzott Marionra Rori. – Eddig mindig hittem vagy reménykedtem valamilyen kis csodában, hogy hátha megváltozik. Még azzal is nagyon boldog lettem volna, ha picit visszafogja magát, ám ő nem… 

- Aurora, most csak a düh beszél belőled! Sose szabad elzárkózni teljesen, a családunk elől!

- Nem csak a méreg, már elég régóta kezd ez bennem megfogalmazódni! Barb és Paolo az igazi szüleim, akik ténylegesen törődtek és foglalkoztak velem és foglalkoznak a mai napig – közölte hatalmas szeretettel a hangjában. 

- Ők bizony nagyon szeretnek téged! – értett egyet a férfi is.

- Tudtad, hogy mióta elmondtam neki az eljegyzésünket folyton le akar beszélni róla!? Azt hangoztatja, hogyha Ő, a helyemben lenne, még eszébe sem jutna megállapodni! Szerinte elrontom az életemet, és ugyan abba a hibába esek, mint Ő, ha hozzád megyek… - árulta el az anyja aggályait a leányzó.

- Te is ezt érzed? – ébredt hirtelen kétség, a focista barna szemeiben. – Esetleg kételkedsz? 

- Uramisten, dehogy! – kapta a finom kezei közé a férfiét. - Az életem egyik legboldogabb pillanatának tartom azt, mikor megkértél! – nézett szerelmesen a párja tekintetébe. – Te vagy nekem a megfelelő, nálad jobb embert, férfit és leendő apát a gyermekeimnek kívánni sem kívánhatnék! – simogatta meg Xavi arcát, majd lágyan megcsókolta. – Ha már ezt érzem, akkor nem teljesen mindegy, hogy mikor kötjük össze az életünket? Akár, a hónapokon át tartó szervezés előtt is elszökhettünk volna egy romantikus esküvőre, én az ellen sem tiltakoztam volna!

- Rori, te nem vagy olyan, mint Marion, ezt jobb, ha tudatosítod a fejedben! – próbálta szavakba önteni az érzéseit a játékos, a leendő anyósáról és a viselkedéséről. - Ő csak megpróbál lerántani a szintjére és befolyásolni, mert fél, hogy egyedül marad totálisan! Biztos, már mindenkit elmart maga mellől! – játszott az egyik elszabadult aranyszínű tinccsel a sportoló. - Te sokkal jobb ember vagy nála, aki megérdemli a boldog és örömteli életet! 

- Csakis veled! – döntötte a fejét a sportolóra vállára Rori.

- Csakis veled! – tette a kezét a karcsú derékra a férfi.

- Elnézést, beszélhetnék veled Aurora? – szakította meg, a romantikus jelenetet egy kellemetlen női hang.

- Mit akarsz? – kérdezte szinte jéghideg hangon Rori, az anyjától.

- Beszélni veled, mégpedig négyszemközt! – biccentett a fejével a Barcelona középpályása felé Marion.

- Visszamegyek a terembe, csak beszélgessetek nyugodtan! – szorította meg biztatóan Rori kezét Xavi, majd egy gyengéd csókra összeforrasztotta az ajkaikat. – Szeretlek – susogta a csók után érzelmesen, majd lassan megindult a terem felé.

- Én is szeretlek – lágyult el a leányzó tekintete, a szívében kavargó és fészkelő édes érzésektől. – Mindjárt megyek én is vissza – mondta még a távozó alak után.

- Köztetek tényleg valami varázslathoz hasonló van…- közölte Marion meglepő hangszínnel. – Ti tényleg őszintén szeretitek egymást! – tett egy lépést közelebb a lányához.

- Istenem, anya! Még mindig itt tartunk!? – forgatta a szemeit Rori csalódottan, ugyanis titkon valami bocsánatkérésben reménykedett. – Igen, hidd el, mi őszintén szeretjük egymást Xavival! Vele szeretném megosztani az életemet és a jövőmet! Tudtad, hogy az emberek általában ezen dolgok miatt házasodnak össze, nem holmi anyagi érdekek miatt?! – célzott az anyja utóbbi érdekkapcsolatira és majdnem házasságaira, a francia asszonyra függesztve a tekintetét.

- Aurora – igazította meg a tökéletes hullámokba kényszerített hajkoronáját a nő, figyelmen kívül hagyva a becsomagolt sértést. – Tudod, másképp látjuk a világot, különböző emberek vagyunk! Te még nem jártál az én cipőmben, ahogy én sem a tiedben! – közölte csendesen a szőke hajú nő. – Ám, most ne erről beszéljünk, hanem inkább arról, hogy talán kissé túllőttem a célon ezzel a ma esti dologgal… - jelent meg valami szokatlan zavartság a mindig magabiztos és gunyoros tekintetben. – Sőt! – úszott bele a kék szemekbe némi megbánáshoz hasonlatos érzelem.

- Talán? – ismételte meg az előbb elhangzott szót a fiatalabbik Rocher. – „Talán, kissé” ismét elérted, hogy az én boldog pillanatom rólad és a botrányodról szóljon! – támadt neki felpaprikázva a leányzó, nem foglalkozva az esetleges elnézést kérés kezdeménnyel, ugyanis az anyja tipikus minden elefántból bolhát csinálunk – fordított - gondolkodási módja felbosszantotta. - Folyton ezt csináltad és ezt csinálod még most is! – tört ki Rori, a méregtől izzóan. – Számodra én, valahogy nem létezek, nem számítok!

- Azért, ne essünk túlzásokba! – vágott közbe Marion.

- Ez nem túlzás, az önzőséged határtalan, csak te számítasz magadnak, senki más! Egyszerűen nem tudsz örülni a másik boldogságának vagy sikerének! Ezt a vacsorán te magad is elismerted! – hadarta tajtékozva a lány, noha megfogadta, hogy megpróbálja hidegvérrel kezelni a dolgot, mert tudja, hogy úgy sem fog eljutni, az üzenete az anyjához. – Képes voltál valaha is büszke lenni rám a sikereim miatt? Vagy csak dicsekedni volt jó velem és élvezni az előnyöket, miket nyújtani tudtam? Miért nem tudsz engem rendes anyaként szeretni és viselkedni? Vagy csak egyszerűen őszintén, érzelmeket táplálni felém? – kérdezte szinte hisztérikusan Aurora.

- Én, szeretlek téged! – közölte hirtelen Marion, az eddig szinte sosem mondott szavakat. Aurorának nem is igazán rémlett, hogy ezt a mondatot mikor hallotta legutoljára az anyjától. – Én, tényleg szeretlek téged, kislányom, csak nem vagyok az, az érzelmes ember, aki kimutatja és tudod, nekem ez nekem sosem adatot meg…

- Mégis mi?

- Köztem és apád között sosem volt ennyire erős kötelék, mint ami Xavi és közted van – kezdett bele a magyarázatba az asszony. – Tudod mi még nagyon fiatalok voltunk, mikor te megfogantál. Nem számítottunk rád, főleg nem a veled járó felelősségekre és kihívásokra, amik hamar kikezdték az amúgy is ingatag lábakon álló kapcsolatunkat. – sóhajtott egy mélyet, majd folytatta. – Ezáltal hamar szétmentünk és egyedülálló anyaként egy pillanat alatt tönkrement az addig biztonságos életem. Sőt még a legjobb barátnőm is elhagyott… - célzott Barbra fájdalmas hangszínnel, a kezén lévő luxus ékszerekkel játszadozva. Nem nézett egy pillanatra sem a lányára, hanem a fájdalmas és küzdelmes múltat élte újra, az emlékeibe révedbe. Sosem volt az a tipikus nő, aki képes könnyedén az érzelmeiről beszélni. Ám idővel felvette ezt a hideg és kemény ’agresszor’ szerepet, ahol nem ő volt a szenvedő fél. – Kérlek, Rori, képzeld magad a helyembe! – nézett hirtelen a lányára, kiszakítva magát az emlékeiből. – Mindig is elismert szobrász szerettem volna lenni, ezért is tanultam a Nizzai Képzőművészeti egyetemen szinte megszállottan, ám aztán hirtelen jött egy csöppség, aki a mindenkori figyelmemre és gondoskodásomra vágyott. Szépen lassan az igaznak hitt barátaim is lemorzsolódtak, mert nem tartották méltónak arra a barátságunkat, hogy nekem segítsenek. Természetesen ez alól kivételt képezett Barbara, ám az ő boldogságának pedig én nem akartam határt szabni, de idővel könnyebb volt őt is meggyűlölni és az „elhagyó” barátok csoportjába tenni – lendült bele Marion. - Ezek után csak hab volt a tortán, mikor a szüleim közölték, hogy nem tudnak tovább támogatni anyagilag, így jobb lenne, ha abbahagynám az iskolát és feladnám az álmaimat, hogy neked megadhassak mindent. Apád, ugyan mindig támogatott egy kisebb összeggel, de ez nem igazán tudott sokat fedezni. Egyszóval fel kellet adnom a legnagyobb vágyamat miattad… Tudod számomra ez valahogy megemészthetetlen volt és talán még mindig az. Képzeld csak magad a helyembe! – szorította meg a lánya kezét, a figyelme felhívására, noha Aurora, eddig is rendületlenül figyelte az anyja kitárulkozását. Hiszen eddig sosem mesélt az érzéseiről, mindig elzárkózott előle és az őszinte beszédtől. – Te mit tennél, ha valaki kihúzná alólad ebben a szent pillanatban, a boldog és biztonságos életedet? Persze, ilyenkor mindig jött az a mondás, hogy majd a gyermek iránti szeretet, az anyaság kárpótol minden lemondásért, ám sajnos nem tudott kárpótolni. Sőt, én nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy anyaság lemondásokkal jár! Én mindig nagyon céltudatos és karrierista voltam, talán még nálad is jobban. Persze, én is szerettem volna rendes családot, de nem így, nem ilyen körülmények között. Talán úgy könnyebb háttérbe szorítani az egót és félre tenni az önzőséget, ha biztos férfi van melletted. Te mit tennél, ha valaki pár hónap múlva arra kötelezne, hogy azon nyomban mondj le minden vágyadról, álmodról?

- Fogalmam sincs…- rázta a fejét döbbenten Aurora, mivel lesokkolta az anyja kitárulkozása.

- De te azon szerencsések közé tartozol, akivel ez nem fordulhat elő, mivel van egy titkos fegyvered, ami nekem sajnos nem adatott meg. Pedig talán akkor minden másképp alakulhatott volna… - hajtotta le a fejét az asszony. – Talán akkor rendesebb szülőd lehettem volna…, ám kérlek, tényleg hidd el, hogy a magam módján szeretlek!

- Xavi az én titkos fegyverem…

- Pontosan! Tudod, ahogy most láttalak benneteket, tudatosult bennem, hogy nem szúrhatod el az életedet, mert ti ketten mindennel megbirkóztok majd. Ti már most szilárdnak és nehezen megkezdhetőnek tűntök, ahogy én és apád sosem voltunk…

- Tényleg, így gondolod? – ívelte fel a szépen formázott szemöldökét Rori.

- A férfiakkal szerzett tapasztalataim alapján ebben jobb, ha nem kételkedsz! – közölte ironikusan Marion.

- Anya! – csattant fel nevetve a leányzó először, az elmúlt percekben.- Nézd, szóval megígérem neked, hogy bocsánatot kérek a vőlegényed családjától és az esküvődön örömanyához méltóan fogok viselkedni! – mondta komolyan a francia nő.

- Tényleg bízhatok benned? – kételkedett még egy kicsit Rori.

- Megígérem! – jelentette ki szilárdan és elhatározottan Marion. - Csak még egyre kérnélek meg! 

- Mi lenne az? – bujkált ismét kétség a hangjában a lánynak.

- Csak akkor vállaljatok gyermeket, ha tényleg úgy érzitek és főleg te, úgy érzed, hogy felkészültél rá! Ugye, nem ezért házasodtok össze most?

- Nem vagyok terhes… - rázta a fejét Aurora.

- Akkor jó, annak örülök! – sóhajtott felszabadultan az idősebb nő, majd hirtelen magához húzta a lányát és

megölelte. Idejét sem tudták már, hogy mikor zárták egymást a karjukba. – Különben is, még csak most ível a csillagok magasságáig a karriered, meg őszintén ilyen feszes bőrrel mégis, hogyan lehetnék, én nagymama? Kész vicc lenne… - tapogatta a feltöltött szarkalábait és a botoxszal megbénított területeit az arcán, az ölelés közepette. Ismét előjött a régi Marion.

Aurora örült, hogy kicsit tisztázták az anyjával a kapcsolatukat, ám a sokévnyi sérelmeket ezzel nem lehetett csak úgy begyógyítani. Habár talán kicsit közelebb került ahhoz, hogy majd egyszer megérti az édesanyja viselkedését, de teljes mértékben nem biztos, hogy meg fogja tudni, ugyanis, ahogy Xavi mondta, ő nem Marion, és nem is szeretne az lenne. Annak meg főképp örvendett, hogy megígérte neki, hogy visszafogja magát az esküvő alatt. Az ölelést pedig a meglepettséget követően érzelmesen viszonozta, noha az azt kiváltó utolsó mondat kimondva másképp hangzott, mint a fejében! - „ Nem vagyok terhes, még, egyelőre!”

Hiszen Xavival már pontosan megbeszélték és körüljárták ezt a témát, és bizony a nászútjukon elkezdik megvalósítani az eltervezetteket!

- Azt hiszem ideje visszamennünk – javasolta Marion.

- Én még maradnék pár percet, egyedül…

- Rendben, majd bent találkozunk! Addig is hazaküldöm a két kis ’cukifiút’ és elnézést kérek a Hernández familiától.

Aurora pár pillanatig csendben állt és csak élvezte a csendes nyári este magányát, noha az próbavacsora zaja a szálló kertjéig is elhallatszódott. A leányzó nem is sejtette, hogy van még két ember rajta kívül a teraszon, aki mindenképpen beszélni szeretne vele.

- Minden rendben, kicsim? Láttam, hogy Marion nélküled tért vissza – lépett hirtelen elő az épület takarásából Barbara. Erre a másik személy, csak dühösen konstatálta, hogy már megint nem tudta elkapni Rorit egy pillanatra, ahogy az elmúlt napon sem sikerült…

A vendégeknek kibérelt lakosztályok közül csak egyben tartózkodott bent a tulajdonos. A többi vendég szobája üresen tátongott, mivel a próbavacsorán vettek részt és remekül szórakoztak. Az egyedüli vendég,

azonban „megunva” a partit, felrohant a szobájába és megkezdte az előzőleg módosult terve megvalósítását.

Alex idegesen és izzadtan görnyedt egy papírlap felett, melyet már 20 perce töltött meg a zaklatott és görcsős betűivel. 

„ […] Mi a terved? Van még esélyem? Én nem akarom őt megalázni, hiszen a testvérem! Félsz a reakciójától? Nem akarod megbántani? Vagy mégis mi…? Én tudom, hogy megértené, sőt jobb is lenne neki! Egyáltalán, miért jutottunk el idáig, hogy holnap már az esküvőtök napja van? Annyi este, miután szerelmeskedtünk, beszéltünk a közös terveinkről és jövőnkről! Mi lett azokkal? Élnek még? Szeretsz még? Adj egy jelet! Beszéljünk végre! Annyiszor voltam nálatok, hogy, ha kell, segítsek elmondani a bátyámnak, de te csak szúrósan néztél rám… és próbáltál Xavival lenni…

Oszd meg velem a terveidet! Ugye számodra nem csak egy játék voltam? Kezdem azt hinni… szánj meg és adj végre valami támaszkodót! Számomra te jelentesz mindent! […]”

A férfi a gyöngyöző homlokát megtörölve, a kész irományt egy sima fehér borítékba csúsztatta, majd óvatosan megnyálazva bezárta azt, az újdonsült börtönébe. Fél óra múlva néhány száz euróval könnyebben, a megfelelő kártyával - mely nyit egy bizonyos ajtót-, sietett a célja felé. Miután meggyőződött, hogy a terve leleplezésére a legkisebb az esély, akkor óvatosan becsúsztatta az ajtón elhelyezett szerkezetbe a drága kártyát. Pillanatokon belül a szerkezet zöld fényt adott, majd beengedte, a szerinte jogos tulajdonost.

Alex körülnézve csak káoszt látott maga körül. A bőröndök tárva nyitva a földön hevertek, a ruhakupacok itt-ott szétszórva a földön tanyáztak…

- Remélem a közös házunkban, nem fog ilyen kuplerájt hagyni! Szeretem, ha egy nő szépen vezeti a háztartást! Legyen mindig rend és várjon haza meleg vacsorával egy csinos ruhában – gondolta hirtelen.

- Te tényleg azt hiszed, hogy a tied lesz? Szerinted miért vagyunk most itt? Az esküvő meg lesz tartva, te szerencsétlen! Ostoba vagy, csak játszott veled! Egy ilyen elsőosztályú nő sosem lesz a tied! Te sosem érhetsz a bátyád nyomába! – rezzent össze hirtelen Alex egy éles és negatív hangtól, ami a fejében szónokolt.

- Biztos csak valami terve van! Tarts ki! A tied lesz! – jött rá máris egy pozitív hang szintén, a férfi fejében.

- Elég! – ordította el magát Alex. – Hallgassatok már! Ki a fejemből! – üvöltötte, nem törődve azzal, hogy bárki meghallhatja az illetéktelen tartózkodását a lakosztályban, a papírvékony falak jóvoltából. Miután a kirohanása után, a két hang elhallgatott a fejében, a szoba közepén tárva nyitva álló bőröndök egyikébe csúsztatta a borítékot, majd sietősen távozott a helyszínről. Vagyis pontosabban az egyik táskából kikandikáló ruhakupac tetejére, mert biztos volt benne, hogy ma még a leányzó pakolászni fog a dolgai között a bőröndjeiben, így meg fogja találni…

*

Aurora még egy utolsó pillantást vetett a tükörképére, majd elindult a kert főépületében található kisebb

helyiség kijárata felé. Az ajtó előtt, a folyosón, már az édesapja és Catalina várakozott rá.

- Kicsim, gyönyörű vagy! – dicsérte és illette elismerő pillantásokkal a büszke örömapa Rorit. – Izgulsz?

- Egy picit – gesztikulált a szőke hajú szépség, majd belekarolt az édesapja felé nyújtott karjába. Ezután a hármas, a menyasszonyi ruha uszályára hatalmas figyelmet fordítva, indult el a ceremónia helyszínére. Ehhez elsőként autóba kellett szállniuk, mivel a szertartáshoz feldíszített pavilon, a kert másik végében volt megtalálható. A főépületet- ahol majd a fogadás is helyet fog kapni -, elhagyva, Aurora szépen lassan lépdelt végig, az eléje gondosan leterített szőnyegen, mellyel a csodaszép ruhaköltemény alját védték a kosztól és a portól. A négykerekű járműig egy könnyed pár perces séta vezetett, mely után kilépve a kert egyik bejáratán hatalmas csődület fogadta a triót. A tömeget természetesen marcona biztonsági emberek és kordonok őrizték, tisztességes távolságot adva az ünnepség résztvevőinek, ám amint feltűnt az esemény egyik főszereplője a látóhatáron, az összeverődött emberek szinte megörülni látszottak. Őrjöngtek, kiabáltak és fotóztak…

A rövidke kocsiutat követően, megérkezve a kert másik bejáratához szintén hatalmas csoportosulás és kiáltozás fogadta az érkezőket. Rori azonban megpróbálta kikapcsolni a hangzavart és csak a rohamosan közelgő eseményre koncentrálni.

Ezek után ismét egy rövidke séta következett mely alatt, azon a bizonyos lépcsősoron is fel kellett lépdelniük,

majd már el is értek a ceremónia helyszínéül szolgáló pavilon közelébe, ahol egy fehér vászonsátor takarásába bújtak. Innen tökéletesen rá lehetett látni a díszes pavilonra, a vendégseregre és a virággal felszórt útra. A sátorban voltak még az utolsó percek kellékei, a csokrok, a gyűrűk és a kosarak, na meg a zenét is innen irányították. A kőpavilon maga, egy ember alkotta magaslaton állt, melyről csodálatos panoráma tárult a résztvevők szemei elé. Az építmény melyben a leánykérés is történt, díszesen és ízlésesen várta az ifjú párt. Az oszlopokon fehér drapériák tekeregtek, melyet friss virágcsokrok tettek még ünnepiesebbé. A pavilon belsejében pedig egy egyszerű ám annál nagyszerűbb kisebb asztal helyezkedett el - az eskü hitelesítésére -, mely fölé díszes csillárok lógtak és teremtettek bensőséges hangulatot. Az építmény előtt pedig egy virágszirmokkal felszórt ösvény futott, melynek két oldalán a vendégek kaptak helyet. A lenyűgöző helyszín és hangulat megteremtését még az időjárás is segítette, mivel a napsütés mellé lágy szellő is társult, ezzel is fokozva a paradicsomi környezetet. A megannyi fajta madár csicsergése csak hab volt a tortán…

- A menyasszony megérkezett! – közölte Cat a headsetébe. – Mindenki kész és elfoglalta a helyét? Az összes és vendég, és Xavi is? – záporozta a kérdéseit a fülében lévő ketyerébe. – Készen áll mindenki és minden, kezdhetünk! – jelentette ki határozottan a főnökasszony, pillanatok múltán, a szőke barátnőjére pillantva.

- Akkor indulás! – szorította meg biztatóan a lánya kezét Henry.

- Induljunk! – mosolygott az édesapjára a leányzó, majd magához vette a menyasszonyi csokrát. Catalina mindeközben gyorsan intett a zenét kezelő asszisztensének, hogy indítsa el a bevonulás dalát, mely Christina Aguileratól: Right man c. szerzemény volt. Ezek után a barna hajú leányzó fénysebességgel dobta ki a füléből a headset-et, majd a koszorúslány csokrát felkapva kiszaladt a többi koszorúslány közé, hogy a megfelelő időben a megfelelő traktusra, ő is bevonulhasson a szertartásra.

Aurora izgatottan hallotta meg a ceremónia kezdetét jelentő zenét, melyre a számos vendég egyöntetűen felállt, tiszteletet adva az egyik főszereplő érkezésének. Ezt követően az előre egyeztetett dallamra elindultak az édesapjával, a pavilon felé vezető úton. Kiérve a sátor takarásából Aurora már messziről figyelni kezdte a vőlegényét. Nem csalódott a férfi arcában, mely boldog és szerelmes érzelmeket közvetített felé. Ott állt egy férfias öltönyben, csillogó szemekkel és fülig érő mosollyal.

A leányzónak szinte óráknak tűntek a bevonulás percei, hiszen mindenkin, akinek a szívében helyet szorított, egy mosolyt és egy boldog pillantást dobott. Főleg a keresztszülein időzött el a tekintete, majd legutoljára a szintén, az első sorban ülő Hernández família tagjain futtatta végig a szemeit, mely gesztusnak egy ember rendkívül megörült... 

Ezt követően Henry boldogan adta át a kislányát Xavinak, majd a szertartás szöveges része kezdetét vehette.

A pár nem is igazán elhangzottakra figyelt, hanem a másikra. Egymás kezét szorongatva, szemben állva, vesztek el a másik pillantásában, a reményteli jövőn időzve, varázslatot hozva a jelenlévőkre és a környezetükbe.

- Aurora Rocher – Gacilly, akarod-e, az itt megjelent Xavier Hernándezt, hites férjedül fogadni? – kérdezte a ceremónia mestere a lánytól, kicsit kiragadva őket a néma mágiából.

- Igen, akarom! – csilingelte biztosan Rori, a boldog évek ígéretével, a tengerszínű szemeiben.

- Fogadod, hogy kitartasz mellette egészségben, betegségben, szegénységben, gazdagságban, örömben és bánatban? – tette fel az újabb kérdést a szertartást vezénylő.

- Igen, fogadom! – közölte határozottan és tisztán, hogy senkinek ne okozzon kétséget.

- Akkor kérlek, húzd fel az ujjára a fogadalmad zálogát! 

Ekkor Aurora, az előlépő gyűrűhozó embertől elvette az egyszerű karikagyűrűt, melybe latinul egy mondat volt gravírozva és gyengéden a sportoló megfelelő ujjára húzta.

- Xavier Hernández, akarod-e, az itt megjelent Aurora Rocher – Gacillyt, feleségedül fogadni? – nézett most, a ceremóniát vezető a labdarúgóra.

- Igen, akarom! – jelentette ki boldogan a férfi, a szerelmére mosolyogva.

- Fogadod, hogy kitartasz mellette egészségben, betegségben, szegénységben, gazdagságban, örömben és bánatban?

- Igen, fogadom!

- Akkor kérlek, húzd fel az ujjára a fogadalmad zálogát! – szólította fel a szertartás vezénylője a sportolót.

Miután a férfi is felhúzta a megfelelő helyre a gravírozott karikagyűrűt, már csak az eskü hivatalossá tétele volt hátra. A papírok alászignózása után, a páros izgatottan várta a legfontosabb mondat elhangzását.

- A rám ruházott hatalommal ezennel házastársaknak nyilvánítalak titeket! Megcsókolhatjátok egymást! – a mondat és azt követő szenvedélyes csók a vendégsereg üdvrivalgását és hangos tapsolását váltotta ki. - Kedves egybegyűltek szeretném önöknek bemutatni a Hernández házaspárt! – majd a ceremónia vezénylője a páros közé állva, megfogva mindkettő kezét, elindult kifelé a szirmokkal borított úton, zajos tapsvihar közepette. A vendégsereg füttyögött, kiabált és hangosan gratulált az ifjú párnak. Ezután a képek elkészítése következett, melybe a hivatalos sajtónak szánt fotók is beletartoztak. Miután elkészültek a képek az ifjú házaspár kézen fogva indult el az autóig, mely visszaszállítja őket a kert főépületébe- annak is a belső udvarába -, ahol a lagzi veheti kezdetét. A kert kapuján kiérve az összegyűlt tömeg is hangosan éltetve gratulált nekik, melyet hatalmas mosollyal és integetéssel viszonoztak.

- Gyönyörű vagy! – nyomott egy csókot Xavi, Aurora ajkaira már a négykerekű jármű biztonságában. – Szeretlek, Aurora R. – G. Hernández!

- Micsoda hosszú nevem lett! De imádom, mert jelzi, hogy mi ketten összetartozunk! – bújt szorosan az újdonsült férje karjaiba a szőkeség. – Szeretlek! – forgatta a frissen kapott gyűrűjét a kecses ujján Rori, melybe ez volt gravíroztatva: „Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia”. – Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia vagyok – mondta ki hangosan a gyűrűbe vésett felirat fordítását a férfira nézve. Ez a szöveg az ókori római szertartások egyik kulcsmondata volt, mely leegyszerűsítve a modern világ nyelvére a holtodiglan, holtomiglan kifejezést jelenti.

- Örülök, hogy rátaláltunk erre a tökéletesen illő idézetre! – mondta a focista gyengéden, Rori szemeibe nézve.

- Őszintén szólva, én ezt könyvben olvastam még tinédzserként és már akkor megfogadtam, hogy ez lesz az esküvői gyűrűmön… - kuncogott a leányzó.

- Akkor viszont megtaláltad hozzá a tökéletes embert!

- Pontosan! – nevetett fel a leányzó hevesen, majd a jármű lassított és megállt, hogy jelezze megérkeztek a lagzi helyszínére.